Mindenes terepes - Hyundai Grand Santa Fe 2,2 CRDi Executive teszt

Egy Amerikának szánt koreai Hyundai Európában. Lássuk, hogyan boldogul a Hyundai legnagyobb terepjárója a magyar valóságban, egy szkeptikussal a fedélzetén.

Mindjárt az elején tartozom egy vallomással: Nem igazán kedvelem a terepjárókat. Pontosabban, vannak ellenérzéseim a mai divatterepjárókkal, szabadidő-autókkal, idegen szavakkal crossoverekkel, SUV-okkal kapcsolatban. Alföldi gyerekként nem igazán tudom megérteni, hogy mi értelme van ezeknek a „rendes” autóknál nagyobb, nehezebb monstrumoknak, amelyek nagy motorjaikkal többet fogyasztanak, jobban károsítják a környezetet, túlnyomó többségük pedig soha egy centire sem hagyja el a leaszfaltozott utakat. Aztán az élet – és a Grand Santa Fe – rendesen átírta a fentiekkel kapcsolatos előítéleteimet.

Amikor ugyanis elhoztam az autót a Hyundai Hungarytől, még nem sejtettem, hogy eddigi talán legkalandosabb autótesztem veszi kezdetét. Csak abban voltam biztos, hogy az autó tekintélyt parancsoló méretekkel rendelkezik, a Grand Santa Fe ugyanis nevéből is adódóan a Santa Fe 22 centivel hosszabb változata, amelyen a tengelytávba is beletoldottak 10 centimétert. Pont emiatt aggódtam, vajon befér-e a garázsba, de szerencsére alaptalan volt félelmem, centizgetve ugyan, de elfért az autó, rá tudtam csukni a garázsajtót. Áldassék a parkolóradarok és -kamerák tervezője!

Kívülről leginkább oldalról mutatja meg igazán méreteit az autó, de még mielőtt valaki mégis összekeverné a „sima” Santa Fével, a hurok formájú első nappali fényfüzérek, a közöttük húzódó sűrűbb rácsozású hűtőmaszk, az oldalablakok vonalvezetése és a teljesen egyéni LED-es hátsó lámpatestek jól azonosíthatóvá teszik a Grand változatot.

A belső térben ugyanaz az elrendezés veszi körül a vezetőt, amit egy Santa Fében találna, széltében ugyanis egy milliméter különbség sincs a két autó között. Nincs is rá szükség, hiszen 1 880 mm-es kiterjedésével már az alapverzió sem nevezhető éppen szűkösnek, a hossznövekedés miatt viszont a második sorban még akkor sem lehet ok panaszra, ha elöl nagyra nőtt kosarasok foglalnak helyet. Sőt, a csomagtér padlójából kihajtható két pótülés előtt sínen csúsztathatóak a középső üléssor székei, így teremtve némi lábteret a hátul kucorgóknak.

Kisfiam persze imádta a leghátsó székeket, ami nem csoda, hiszen a maga százharmincegynéhány centis magasságával még kényelmesen el tudott helyezkedni a parányi ülésekben. Felnőtteknek viszont nem tudom jó szívvel ajánlani ezt a priccset, mivel már a bejutás is igen bonyolult: csak a jobb oldali ülés dől és mozdul ki előre, de éppen csak annyit, hogy gazellaszökkenéssel be lehessen ugrani a résen, ami valljuk meg, csak a legruganyosabbaknak (ld. kisgyerekek) megy igazán.

Az ülőpozíció sem igazán kedvez a felnőtteknek, kis túlzással a két fül mellé kerül a térd, az ülést magunkra húzva pedig erősen kerülget bennünket a klausztrofóbia. Hab a tortán, hogy a középső ülés visszacsukva elfelejti minden beállított pozícióját, így a támlát és az ülés sínjét ismét lehet beállítani. De legalább saját szellőzőrendszer jut a leghátsó résznek is.  

Szóval, úgy hozta az a – korábban már emlegetett – élet, hogy a munkám miatt Dunántúlra kellett utaznunk. Szegedről ez egy elég hosszú és kimerítő kör lenne, ezért ilyenkor gyakran összekötjük a hasznost a kellemessel és egy harkányi szállodába magunkkal visszük a családot is. Általában két autóval megyünk, most azonban kapóra jött a Grand Santa Fe, amelynek 634 literes csomagtere szinte elnyelte az óriásbőröndből, három kisebb bőröndből, egy telepakolt iskolatáskából, egy keményfedeles aktatáskából, három teletömött szatyorból és két laptoptáskából álló útipakkunkat. Ja, majd’ elfelejtettem, volt még két hatos zsugorfólia ásványvíz is! Mindezekre pedig elég volt az ötödik ajtó keretén található gombbal rácsukni az ajtót és indulhattunk is. Nem kellett bajlódnunk a kalaptartóval sem, mert a Hyundai a hétszemélyes autóihoz ilyet nem kínál, így csak a gyári ablaksötétítésben bízhattunk.

Útra keltünk tehát öten, hátul vígan elfért a két nagyszülő és a kisgyerek. A kínálat csúcsán álló 2,2 literes dízelmotor 197 lóereje könnyedén lendítette meg az utasokkal és csomagokkal már jóval két tonna feletti tömegű karosszériát, miközben a felfüggesztést a néhol siralmas, máshol javítás alatt álló vagy épp már felújított 55-ös főút kráterei, felmart burkolatai és sima aszfaltszakaszainak váltakozása tette próbára. A futómű tökéletes kényelmet biztosított, a hatalmas, 19 colos kerekek lágyan döccentek át a legvadabbnak tűnő úthibákon is.

Azért voltak felújított szakaszok, amelyeken síri csendben tudtunk haladni, a motor csak távoli brummogásként hallatszott, ami nem is csoda, hiszen a megengedett országúti tempónál nagyjából 1 600-as fordulaton forgott a főtengely. Innen a gázpedált a padlóig nyomva egy-egy előzés is simán belefért, a hatfokozatú automata pillanatok alatt visszagangolt és már repített is minket. Az M6-osra érve a sztrádatempó sem esett a Grand Santa Fe nehezére, hatodikban 2 300-as fordulaton, még mindig átlag feletti csendben utazhattunk.

   

Megérkezve úticélunkhoz, este már mindenhol arról beszéltek, másnap hatalmas havazás várható, kora reggelre azonban még semmi sem mutatta, hogy ebből lesz is valami. Amikor néhány perccel indulás előtt elkezdett sűrűn hullni a hó, szokatlan érzés kerített hatalmába. Általában ilyenkor azért egy kis drukk, idegesség mindig van az Alföldről idetévedt idegenben, vajon sikerül-e elérnünk kitűzött céljainkat. Ehelyett most azonban megnyugodtam, hisz tudtam, tökéletes autót választottunk az utazáshoz.

A Grand Santa Fe ugyanis luxusegyterűből pillanatok alatt átalakult valódi terepjáróvá, amely akadályt nem ismerve tankként tört előre. Elég volt megnyomni a műszerfalon egy gombot, amellyel aktiváltuk az állandó összkerékhajtást. Ráadásul mindeközben megőrizte luxusszínvonalát, az ülés- és kormányfűtés kellemes kiindulópontot jelentett, a kiválóan szóló rádió zenéje pedig még távolabbivá tette a rideg kinti valóságot. Ettől kezdve számunkra tehát nem (nagyon) létezett akadály.

Pécsen át Szigetvárig egészen könnyen eljutottunk, Kaposvár felé közeledve azonban egyre sűrűbb pelyhekben esett a hó, amellyel arányosan lelassult a kanyargós, dombokkal és völgyekkel tarkított úton a forgalom. Itt már valóban elkélt az összes kerék meghajtása, főleg olyan helyzetekben, amikor egy-egy hosszabb emelkedő szakaszon előttünk akadtak el a kamionok. Ilyenkor elég volt indexelni, balra húzni a kormányt, adni egy nagyobb gázt, a Grand Santa Fe pedig a visszaereszkedő kamionok mellett minden gond nélkül felkapaszkodott a dombra.

Ráadásul jó tempóban, magabiztosan haladhattunk, a 20-30-as tempóban döcögő óvatoskodóakat a biztos tapadás tudatában – de persze kellő körültekintéssel – hagyhattuk magunk mögött, így az egyenesebb szakaszokon legtöbb esetben 60-70 km/órára is sikerült feltornásznunk a sebességmérőt.

Marcali felé azonban sajnos nem várt akadályba ütköztünk, amikor egy keresztbe fordult kamion miatt végleg megállt a feltorlódott sor. Mehettünk volna kerülőúton, de ez már nem fért bele az időkeretünkbe, így inkább visszafordultunk. Komló szerpentinjein árokba csúszott buszok között nekem csak a kormányt és gázpedált kellett kezelnem, minden mást megoldott helyettem az autó. Egyedül az esőérzékelő volt az, amely nem volt a helyzet magaslatán, mert vagy nem törölt időben, vagy eszeveszetten kezdett törölni, így inkább manuálisra állítottam a lapátokat.

Az autó képességeinek köszönhetően még világosban szerencsésen visszaérkeztünk a szállodánkba. Előző nap még azon aggódtam, hol fogok rendes mosót találni, ahol tisztává varázsolják az autót a fotózáshoz, ám az üres, teljesen szűz hóval borított parkoló szinte kínálta magát, így letettem eredeti szándékomról és elkészítettem életem első autóteszt-fotóit, hózáporban. Mire készen lettem, megérkezett kisfiam is, akivel egy önfeledt hócsatával zárhattuk a napot.

Azért hazafelé indulva akadt még egy kis logisztikai feladat, Kaposváron ugyanis két nagy láda irattal gazdagodtunk, így kissé aggódtam a csomagok elhelyezésével kapcsolatban. Félelmeim azonban ismét alaptalannak bizonyultak, némi tetriszezéssel, a csomagok átrendezésével újra minden gond nélkül befért az összes csomag sőt, a tető felé lett volna még hely további holminak is.

Ahogyan odafelé is, hazafelé úton is Ásotthalomnál tankoltuk tele az autót, így egészen pontos méréssel meg tudtuk határozni az autó fogyasztását. A fedélzeti számítógép átlagfogyasztás-jelzője a kifejezetten kímélő (értsd: szabályos) vezetés mellett 7,1 literre adta meg az autó fogyasztását, ám a megtett út és a beletankolt literek alapján ez 0,7 literrel többre, egészen pontosan 7,8 literre adódott. Ez azonban egy közel kéttonnás autótól a fenti körülményeket is figyelembe véve egészen kiváló eredmény.

Ezek szerint a Hyundai Grand Santa Fe lenne az ideális autó? Egy tökéletes világban az lenne: tágas, kényelmes, jól felszerelt, egyterűsen variálható, az összkerékhajtásra a legzordabb időjárásban is lehet támaszkodni, ráadásul még szép is. Egyetlen bökkenő van csupán: az ára. Persze a kategóriában kifejezetten jutányos áron mérik a Hyundai legdrágább modelljét, ám ebben az árszegmensben már nem azon az 1-2 millió forinton múlik a vásárlás. Hiába egyre jobbak a Hyundai autói, hiába pakolják tele a gyárban jobbnál jobb extrákkal, nagyon nehéz és küzdelmes út vezet a prémiumkategóriához.

Visszatérve a kezdetekhez, nagyon pozitívan csalódtam a Grand Santa Fében. Hobbiterepjáró-ellenességem meginogni látszik, hiszen az autó a hétvége során a legkeményebb próbákat kiállva bebizonyította létjogosultságát, így akinek megér egy Hyundai terepjáró 15 millió forintot, az nem fog csalódni benne. Persze, ehhez az autóhoz is jár a kilométerkorlát nélküli ötéves garancia, az assistance és az éves felülvizsgálat is, amellyel a Hyundai garantálja, hogy az autó a következő bevetésen is maximálisan helytáll majd. Mert abban biztosak lehetünk, a tél jövőre sem marad el!

Dönci Hyundai Blogja már a Facebookon is! Hírek, fotók, videók és még több Hyundai! Csatlakozz Te is! Katt!