Sanyi, az életmentő Hyundai

Tizenegy éven keresztül tisztességgel szolgálta családunkat egy dízel Hyundai Getz, amely pályafutásának utolsó másodperceiben életet is mentett.

Senkinek, még az ellenségeimnek sem kívánom azt a pillanatot. Amikor először megláttam azt a valamit, amit aznap reggel még autóként láttam az irodánk előtti téren. Ahogy félreálltam az autómmal, leállítottam a motort, kiszálltam, de nem tudtam közelebb menni a Getzhez. Ehelyett elkezdtem reszketni és meredten bámultam a felfelé ágaskodó négy kereket, mellette pedig az útpadkán leterített kabátot és cipőket. Sokkot kaptam, meg kellett kapaszkodnom az autóm első sárvédőjében, különben lehet, hogy elájulok.

Alig másfél órával korábban éppen azzal voltam elfoglalva, hogy a számítógépes rendszer hibájából néhány napja hiányzó, de végre újra működő hálózatnak köszönhetően már a kezemben lévő előző napi forgalmakat felvigyem a táblázatba, amikor megcsörrent a telefonom. Apám volt az. Nem szokatlan, hogy néha felhív, hiszen – habár szeptember óta már másik osztályon – de bizonyos ügyeken még mindig együtt dolgozunk, ilyenkor kér néhány adatot, vagy nézzek utána valaminek. Most viszont kicsit zaklatott volt a hangja, annyit mondott, történt egy kis baleset, belefordult az árokba, kint van a rendőrség, mentők, de neki nincs komoly baja.

Persze rögtön elkértem magam és elindultam Békéscsaba felé, de nem gondoltam semmi komolyabbra. Belecsúszott az árokba, semmi gond, van elég autómentős ismerősöm, majd kihúzzuk, helyrepofozzuk az autót és minden olyan lesz, mint régen. Mindössze a rendőrség, mentők jelenlétét nem tudtam hová tenni, de elhessegettem magamtól a rossz gondolatokat. Amint megláttam ugyanis a négy felfelé fordult kereket, rögtön tudtam, hogy semmi nem lesz már olyan, mint néhány órával korábban.

Amikor az első sokkhatásból magamhoz tértem, körbenéztem az autót (már amennyit láttam belőle), de nem láttam egyetlen ép részletet sem. Az ütközés erejét jól jellemzi, hogy az autóban lévő tárgyak, iratok, dossziék több tízméteres körben szóródtak szét az utat szegélyező árok körül, az autó orra pedig abba az irányba mutatott, ahonnan érkezett, vagyis nemcsak felborult, de bukfencezett is. Ezt az árkot egyébként mindenki veszélyesnek tartja, mert – ahogyan az esetünkben is történt – egy vezetői hiba után nincs elég mozgástere az autósnak korrigálni, rögtön a mély és akár vízzel teli árokban találja magát. Ahogyan a később megérkezett útkarbantartóktól megtudtam, azon a csütörtökön már a mi autónk volt a második, amit az árokból kellett kihalászni. Ja, az útkezelő szerint a nemrég befejezett felújítás során kialakított árkok természetesen szabályszerűen lettek kialakítva…

Ahogyan szedegettem az iratokat, dossziékat és különböző szétszóródott alkatrészeket, megrohantak az autóval kapcsolatos emlékek. Az elmúlt több mint tíz év alatt ugyanis számtalan kellemes és kellemetlen emlék fűződik a kisautóhoz, amit még akkor vettem, amikor a mi cégünk volt a Hyundai márka képviselője Szegeden. Emlékszem, 2004. december 22-én hajnalban még magam vittem az autót műszaki vizsgára (akkoriban ezt még a kereskedés intézte), hogy aztán még aznap megmutathassam vadonatúj autómat barátnőmnek, aki néhány hónappal később a feleségem lett.

Nem sokkal később már a kisfiunkat vittük haza először pólyában, akinek a kedvéért később le is sötétíttettem a hátsó ablakokat, nehogy a napsütés miatt sírjon szegényke. 2008-ban ezzel az autóval csatlakoztam a Hyundai Autó Klubhoz, aminek köszönhetően remek könnyűfém felni garnitúrát sikerült vennem hozzá és ezzel az autóval jártunk a klub rendezvényeire. Egy évvel később az autót odaadtam az újra dolgozó feleségemnek, aki naponta 60 kilométert ingázott az autóval a makói kórházhoz. Már éppen venni akartam egy használt kisautót, amikor a válság kapcsán hozzájuthattam az addig vágyott i30-hoz, így a Getz hivatalosan is feleségem nevére kerülhetett.

Andi pedig nagyon megszerette a fürge kisautót, gyakran mesélte, milyen gyorsan ugrik egy-egy lámpától megindulva és a szeretet legmélyebb jeleként Sanyi névre keresztelte a fekete Getzet. Még akkor is maga ült a kormányhoz, amikor már második babánkkal volt várandós, nem engedte át a vezetés élményét senki másnak. Persze Sanyi is rászolgált erre a szeretetre problémamentes működésével, alacsony fogyasztásával és kitűnő, hibátlan motorjával, ami ugyan három hengerével kicsit kulturálatlanul forgott, cserébe viszont kellően erős és nyomatékos volt.

A második pici érkezésével viszont már szűkössé vált az első generációs ötajtós i30 is, és amikor apám alatt (illetve akkor éppen én vezettem) 430 ezer kilométer után végleg megállt az Accent, nem volt kérdés, hogy melyik autóval tudnánk leggyorsabban pótolni azt. Megkapta hát az Accenttel azonos dízelmotorral szerelt Getzet, míg a feleségem az ötajtós i30-at, a családi igényeket pedig egy vadiúj i30 kombival elégítettük ki. Igaz, apám kicsit idegenkedett a Getz fekete színétől és sötétített üvegeitől, de egy új autótól még inkább idegenkedett volna, így elfogadta a 10 év alatt 125 ezret futott kisautót.

Biztos vagyok benne, hogy sokáig tudta volna használni még ezt az autót, ha nincs az a borzalmas decemberi nap, amikor Békéscsabáról hazafelé jövet lesodródott az útról és rommá törte azt. Ahogyan az időközben megérkezett autómentős pillanatok alatt talpára állította a roncsot, jól láthatóvá vált, hogy miközben minden karosszériaeleme rendesen kapott az ütközés energiájából, az utascella meglepően egyben maradt, nem rogyott be a tető, csupán a szélvédő tört meg. Apám saját lábán, igaz segítséggel, de a nyitható vezetőoldali ajtón át tudott kimászni az autóból.

Az utascellához hasonlóan a légzsák is tökéletesen ellátta feladatát, megvédte a vezetőt a nagyobb sérüléstől. A csabai kórházba érve láttam, hogy apám orra és szája feldagadt, illetve szegycsonttörést szenvedett, ami nyilván a légzsák mellékhatása, viszont élt és ennél nem lehet fontosabb dolog. Persze azzal is tisztában kell lenni, hogy minden egyes ütközés, baleset egyedi, soktényezős függvény eredménye, jelen esetben viszont kijelenthető, a Getz tökéletesen ellátta ütközésbiztonsági feladatát, megvédte a vezetőt a komoly sérülésektől.

Apám egyelőre otthon lábadozik, a szegycsontját már egyáltalán nem érzi, de a dereka is hatalmas ütést kaphatott, mert az viszont folyamatosan fáj, emiatt csak korlátozottan, de dolgozik. Hamarosan teljesen felépül, én pedig már dolgozom következő autóján, amit már ki is néztünk magunknak. Erről egyelőre annyit, hogy a márkája borítékolható!

Dönci Hyundai Blogja már a Facebookon is! Hírek, fotók, videók és még több Hyundai! Csatlakozz Te is! Katt!