Nekrológ a csirkecsontról - Búcsú édesanyám Fiat Cinquecentójától

Búcsúzni sosem örömteli pillanat. Most sem az, amikor el kell engedjem azt az autót, amelynek léte életem legnagyobb részében szüleimmel együtt természetesnek tűnt. Ám a sors végül újra bizonyította, hogy semmi sem tarthat örökké.

(Az alábbi bejegyzésnek semmi köze a Hyundai márkához. Annál több köze van viszont hozzám, a személyes és autós múltamhoz. Ez inkább egy olyan megemlékezésféle, ami egyben terápia és gyászfeldolgozás is – Dönci)

Összekötöttem az összes drótot, ahogy kell, pirosat a piroshoz, feketét pedig a fémtesthez. Gyújtásra felvillannak a lámpák, indíthatok. Semmi. Hűha! Most mi lesz? Kipattanok, újra ellenőrzök mindent, majd úgy döntök, teszek még egy kísérletet. És tessék, a 900 köbcentis motor újra jár. Kicsit kattogva, kicsit kelletlenül, de működik. Nagyon le volt merülve az akku, ami nem csoda, több mint fél éve senki nem ült be és indította el. Visszaülök apám i20 donorautójába és még 10 percig magasabb fordulaton járatom az autót, hogy elegendő delejjel töltsem a kisautó akkuját. Miután pedig lecsatlakoztattam a bikakábeleket és visszaálltam vele a garázsba, a kis Fiat vezetőülését rutinból a leghátsó helyzetbe pattintom és Döncinével az anyósülésen elindulunk egy kis „töltőtúrára”.

Ahogyan a kertvárosi utcákon kanyargunk és forgatom a szervo nélkül is könnyedén járó aprócska kormányt, észrevétlenül megrohannak az emlékek. Van belőlük nem kevés, hiszen az elmúlt 24 év alatt az autó gyakorlatilag végigkövette kamaszból felnőtté válásomat. Már az útvonal sem véletlen, hiszen 1994. október 4-én a Szőreg-Kübekháza-Klárafalva háromszögben próbáltuk ki először az új autót. Emlékszem, mennyire haragudtam a szüleimre, hogy ezt az autót vették és nem az akkor vadonatúj Puntót. Tiszta hülyék! Nem értenek hozzá!

De mit lehetett tenni, anyám meglátta a Sárosi utcai Fiat kereskedésben (már rég Porsche Szeged) álló kisautót és rögtön beleszeretett. Így aztán kifizették az akkor drágának számító 900 ezer forintos vételárat, én pedig kaptam engesztelésként egy hatalmas Punto posztert, ami aztán évekig ott lógott az ágyam felett és büszkén hirdette: Év Autója 1995. Ja és máig emlékszem, hogy a hátsó ülésen ülve kezemben maradt a hátsó hamutartó, amit aztán néhány próbálkozással sikerült visszapattintanom a helyére. Az első hamutálhoz hasonlóan ezt sem nyitogattuk gyakran azóta.

Az idő pedig őket igazolta. Józanul végiggondolva már akkor is beláttam, hogy anyukám filigrán termetéhez, 158 centis magasságához éppen ez a méret passzolt. Egy nagyobb Puntóban már tényleg elveszett volna. Ráadásul a 39 lóerős teljesítménye ellenére rakétának számított a ’86-os Kispolszkihoz képest, ami a mai viszonyok között megmosolyogtató ugyan, ám akkor valóban nagy előrelépést jelentett. Szalonautóként pedig a kisautó felszereltsége is szinte luxusnak számított akkoriban. Hiszen az azóta is ritkának számító kékesszürke metálfényű karosszéria üvegei színezettek voltak. Belső terében pedig olyan fényűző tartozékok voltak, mint az elektromos első ablakemelők, a központi zár, a fényszórómagasság-állítás és az osztottan dönthető hátsó ülések. Ráadásul ez már az „új” műszeregységgel rendelkezett, amit akkor, 1994-ben vezettek be a típusnál. Az átadásra pedig a korra jellemző kivehető Philips rádiómagnó és egy riasztó is belekerült az autóba, aminek rendszámát aztán bele is gravírozták az üvegekbe. Jut eszembe később, amikor legálissá vált (bizony, volt ilyen időszak), egy Hella pótféklámpát is beszereltettünk, amivel viszont eléggé leszűkült a belső visszapillantóban látható terület. De akkor nagyon menő dolognak számított!  

Ahogy rákanyarodunk a kevésbé forgalmas Kübekháza-Klárafalva összekötő útra, eszembe jut, milyen gyakran jártam ezzel a kisautóval erre még akkor, amikor jogosítványom sem volt. 1996 előtt ezen az akkor még jóval rosszabb állapotban lévő néptelen úton próbálgattam a kuplung-gáz kezelést és a manőverezést. Új, modern, nyugati autóként sokkal szívesebben keltünk útra a kisautóval, mint apám akkori megbízhatatlan 1.3-as Wartburgjával. Ami ugyan jóval tágasabb volt, de az osztott üléstámla előnyeit kihasználva mégis jobban ragaszkodtunk a jóval modernebb Cinquecentóhoz. 

A kivehető rádió kezelése elég macerás dolog volt. Anyukám is csak az első időben hurcolta magával. Később csak az utasülés alá rakta, majd ebbe is belefáradva inkább a helyén hagyta. Ám „szerencsére” élelmes tolvajok gyorsan megszabadítottak tőle minket. Helyére pedig egy levehető előlapos Daewoo rádió került, amihez a hátsó kalaptartóra csavarozott két hátsó hangszórót is beépítettek. Az incidens örök emlékeként a jobb oldali első üveg cseréjét követően azóta az ablakemelő villanymotorja eléggé megküzd a felhúzással. 

Amíg dolgozott, édesanyám vitt engem és a legjobb barátomat reggelente, munkába menet a középiskolába. Ám amikor megszereztem a jogsit (és ezzel szinte egy időben anyukám nyugdíjba vonult), sokat kellett kérlelnem a szüleimet, mire végre megengedték, hogy ezzel az autóval mehessek suliba. Mekkora királyság volt az, amikor az utolsó kicsöngetésre mindenki megindult a tömött villamosmegállóba. Én pedig csak elővettem a slusszkulcsot, hangosan pittyent kettőt a riasztó – erre persze sokan felfigyeltek – mi pedig már suhantunk is el mellettük. Néha pedig sorszámot osztogattunk a lányoknak, akiket aztán hazafuvaroztunk, mielőtt magunk is hazaindultunk volna. Mit tagadjam, az élet császárainak éreztük magunkat ettől. 

Később az autó a budai főiskolára is elkísért, anyukám önfeláldozóan nekem adta, hogy ne kelljen csomagokkal vonatoznom. Majdnem egy teljes évig jártam fel vele Pestre, ott azonban hétköznapokon nem mertem használni. Be kell vallanom, kezdetben féltem a zsúfolt fővárosi forgalomtól, így csak az utazásokhoz használtam. Az autóban lévő mai 140 ezer kilométer java része akkor került bele.
Talán 1998 októbere volt, amikor egy alkalommal fáradtan Pestről hazafelé tartva már Szegeden egy autó hirtelen befékezett előttem. Én már nem tudtam megállni, belecsúsztam a Kadett vonóhorgába. Szerencsére csak az első lökhárító hajolt meg, ám annál nagyobb baj, hogy a horog a szorosan mögötte lévő hűtőt is telibe találta, így az összes hűtővíz elfolyt. Az akkori Fiat márkaszerviz embereinek köszönhetően elvontattuk az autót, amit néhány napon belül újra működőképessé tettek. Az autó 24 éves története ebből a szempontból szerencsésnek mondható. Szerkezeti törése nem volt, néhány éve egy parkolóban a jobb oldali ajtóba tolattak bele, egyszer korábban valamikor pedig szintén egy érintéses „találkozás” miatt a hátsó lökhárító szakadt le.   

Aztán ’99-ben lett saját autóm, egy faceliftes Fiat Bravo, amivel már bátran vetettem bele magam a fővárosi dzsungelbe, édesanyám pedig visszakapta kisautóját, amivel naponta járt bevásárolni, az orvoshoz, vagy éppen ahová kedve volt. Később 2001 után, amikor néhány évre Hyundaiossá váltam, egyre többször merült fel, hogy a kis Fiatot le kéne cserélni egy modernebb Atos Prime-ra. Ám anyukám kitartott; neki tökéletesen megfelel az ő kisautója, neki nem kell másik! Ezt persze tiszteletben is tartottuk. 

Az imádott unoka megérkezésével aztán megszaporodtak a teendők és a mama tényleg sok gondot, utánajárást vett le a vállunkról. Később az oviból, iskolából is szívesen hozta-vitte az unokát, szóval igazi nagymamiként igyekezett kivenni részét a család életéből. Az évek múlásával sem hanyagolta az autózást, bár rá jellemző módon sokszor csak a troli végállomásáig ment vele, majd onnan tömegközlekedéssel utazott tovább. Még betegsége elhatalmasodása sem szegte kedvét és mindig azt mondogatta, hogy neki könnyebb vezetnie, mint gyalog, vagy busszal járnia.  

Most viszont, ahogy vezetem, ezek a kellemes vagy kellemetlen élmények felidézése könnyeket csal a szemembe. Hiszen egy korszak közeledik a végéhez. Az utasülés előtti polcon fekvő parkolójegyeket már senki nem használja fel, a hátsó ülésen az esernyő is hiába várja már gazdáját. Neki már minden könnyű… Nekem pedig bármilyen nehéz is, tovább kell lépnem és ez jelen esetben azt jelenti, hogy az örökségként hozzám került autó most új gazdáját keresi. Persze az elmúlt csaknem két és fél évtized nem múlt el nyomtalanul, itt-ott kisebb parkolási sérülések, karcok tarkítják. Viszont az autó teljesen rozsdamentes, ami nagy szó a kis Fiatok rozsdásodási hajlama miatt.  

A szélvédőn éktelenkedő kavicsfelverődést viszont megjavíttattuk, a gyengélkedő akkumulátort kicseréltük, ahogyan gondos gazdaként mindvégig megkapta a neki kijáró szervizeket is. Igaz, az utóbbi évek alacsony futásteljesítménye miatt az olajcserés szervizeket összekötöttük a kétévente esedékes műszaki vizsgáztatásokkal, amin legutóbb tavaly év elején esett át. A kilométer-számláló akkor már elhagyta a 140 ezres értéket, ami még most sem lépte át a 141 ezres határt.  Az egyszerűség kedvéért a gyári dísztárcsákkal szerelt felniken már évek óta most is jó állapotú BF Goodrich téli gumik vannak, amit ugyan nem ajánlanak a szakemberek a gyors nyári kopása és a rosszabb tapadása miatt, ám anyukám nyugodt vezetési stílusa és a néhány kilométeres városi használatok miatt igazából ez nem sokat számított.        

Az autó tehát 24 év után második gazdáját várja és remélem, sikerül olyan vevőt találni, aki értékelni fogja mindazokat a pozitívumokat, amiket ez a példány kínálni tud. Persze tudom, hogy egy 24 éves Fiat Cinquecento nem ér sokat, viszont legalább erre az autóra tökéletesen igazak azok a tulajdonságok, amiket sokan gondolkodás nélkül vagy marketingfogásból beikszelnek: első tulajdonostól, hölgy tulajdonostól, garázsban tartott, nem dohányzó és keveset futott, megkímélt. És még egy tulajdonsága van, ami ugyan racionálisan értéknövelő tényezőként egy fabatkát sem ér, nekünk azonban mégis fontos tényező: SZERETTÜK.  És bárki is legyen az új gazdája, csak egyet kérek tőle: hibáival együtt ő is szeresse. És bocsássa meg mindenki, ha elviszik, az elmúlt csaknem negyed századot meg fogjuk vele siratni.   

Ha érdekel az autó, itt a linkje a HaHun. KATT!